A Dinamo Tbilisi után egy újabb Dinamo, méghozzá a Dinamo Minsk lett az ellenfelünk az Európa-liga második selejtezőközében. Ez a csapat (legalábbis a neve) már valamivel ismerősebb volt, mint a grúz vetélytársunké.
Fotó: fcdac.sk
A stadionba belépve azon agyalok, hogy mennyire csodálatos érzés annak tudatában meccsre jönni, hogy szeretett csapatunk nemzetközi mérkőzést játszhat. Az már csak hab a tortán, hogy ez már nem is az első. Egy DAC szurkolónak ez az egész már-már tündérmese, hiszen elég csak abba belegondolnunk, hogy honnan jutott ilyen magasságokba szeretett csapatunk. Ezek a meccsek ajándékok minden szurkoló számára és erre az ajándékra a dunaszerdahelyi szurkolótábor nagyon rászolgált. A hangulaton is érezhető, hogy mindenki felszabadult, hiszen ezek azok a mérkőzések, amikből mi tulajdonképpen csakis győztesen kerülhetünk ki.
Már a mérkőzés elején egyértelműen látszott, hogy ez a Dinamo egy teljesen más szintet képvisel, mint a grúz ellenfelünk. Ennek ellenére nem állíthatjuk azt, hogy csapatunk alárendelt szerepet játszott volna, sikerült felnőnünk a feladathoz. A 24. percben azonban jött a hidegzuhany, a Minsk megszerzi a vezetést egy eléggé gyanúsnak mondható góllal. Jó volt viszont azt látni, hogy a bekapott gól sem a szurkolók, sem pedig a játékosok elszántságát nem tompította. Talán ez a nagy elszántság vezetett Šimčák fegyelmezetlenségéhez, ami végül kiállítást eredményezett.
Érdemes itt kitérnünk a játékvezető (minősíthetetlen) ténykedésére. Bár a szlovák bajnokságban hozzászokhattunk az elképesztően gyenge, sokszor nagyon részrehajló játékvezetéshez, nem gondoltam volna, hogy nemzetközi szinten ezt ugyanúgy meg kell tapasztalnunk. Főleg a kiállítás után teljesen kicsúszott a bíró kezéből a mérkőzés, hiányzott a következetesség, sokszor az volt az érzésem (érzésünk), hogy ami nálunk szabálytalan, az a Minsk csapatánál nem számít annak.
Az első félidő végén Pačinda remek tizenegyesének köszönhetően azonban sikerült kiegyenlítenünk. A stadion szinte felrobbant, mindenki érezte, hogy itt még semmi sincs veszve. A második félidőben meglepődve és óriási örömmel láthattuk, hogy csapatunk tíz emberrel is felül tud kerekedni fehérorosz ellenfelén. És bizony nem is kellett sok ahhoz, hogy az előző mérkőzés hőse, Bayo ismét hőssé váljon és megszerezze csapatunk második gólját. Ez sajnos nem történt meg, a Minsk pedig kétszer is kihasználta a dunaszerdahelyi csapat fáradtságát és túlzott kitámadását. 1-3 a vége.
Fehérorosz ellenfelünknek sikerült egy számukra eléggé megnyugtató előnyre szert tenni itt Dunaszerdahelyen. A vereség ellenére viszont én azt gondolom, hogy nem lehet hiányérzetünk. Ez egy tisztes helytállás volt, látszott a csapatunkon az akarat, látszott az, hogy egy percig sem adták fel és ezt érezte minden kilátogató szurkoló is. Ez volt az a meccs, amire tökéletesen illik a legendás Simon Tibor idézet:
„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!”
Jó volt látni ezt az elszántságot és azt, hogy a csapat az utolsó leheletéig küzdött, éppen ezért nem értettem, hogy pár szurkoló idő előtt elhagyta a stadiont. Ezen az estén emelt fővel veszítettünk. A szurkolói énem még mindig azt mondatja velem, hogy van még egy visszavágó és láttunk már csodákat. Nos, ezt a hitet a visszavágó lefújásáig nem is fogom elveszíteni. Ez a csapat nagyon rászolgált a meccsvégi vastapsra és hiszem, hogy ha ezt az akaratot át tudják menteni a bajnokságra, akkor hasonló magasságokban végezhetünk az új szezon végén is.
HAJRÁ DAC!
