Húsvétvasárnapra esett a Nagyszombat elleni derby, tehát mondhatjuk, több szempontból is ünnepi hangulatban telt a napom. Valószínűnek tartom, hogy ilyenkor minden DAC szurkolónak hasonlóan telik a napja: felébred; rádöbben, hogy eljött a Nagyszombat elleni meccs napja; elmosolyodik; és onnantól kezdve másra nem is tud (nem is akar) gondolni.

Jó előérzettel érkezem a stadionba. A körítés rangadóhoz méltó. Az emberek izgatottan foglalják el helyüket, én is ezt teszem. Beállok a megszokott helyemre a B-középben és várom, hogy végre elkezdődjön a meccs. A Nélküled most is, mint mindig, fantasztikusan szólt. Ez az a pont, ami után teljesen átszellemülök és megtapasztalom azt, hogy a világ 90 percre megszűnik létezni körülöttem. Csak a DAC és én vagyunk, semmi más. A mérkőzés előtti koreográfia egyszerre volt rendkívül ötletes és szemkápráztatóan gyönyörű.

A rendkívül ötletes és szép koreográfia
forrás: fcdac.sk

A meccsen – ahogy arra számítani lehetett – elsősorban a küzdelem dominált. A nagyszombatiak sokszor egészen alattomos módszerekkel próbálták felhergelni a csapatunk játékosait és értelemszerűen velük együtt minket, szurkolókat is. Ez finoman szólva sem egy elsőszámú bajnokaspiránshoz méltó magatartás. A hangulat és a játék is kezdettől fogva nagyon feszült volt. A feszültség csak fokozódott bennem, amikor egy ütközés után Čmelík mozdulatlanul feküdt a pályán és – mint utólag kiderült – kisebb agyrázkódást szenvedett. Innen is jobbulást kívánok neki.

Aztán jött az a bizonyos 60. perc. Jött Bayo, az új srác, aki ziccerbe került és nem kegyelmezett. A stadion szinte felrobbant. Innentől kezdve a hangulat is egészen más szintre lépett, már-már a hangszálaim tűrőképességét feszegettem. Éreztük, hogy ez bizony meglehet. A játékosok is tudták ezt, ha kellett csúsztak-másztak, mindent alárendeltek a győzelemnek. Pontosan úgy, ahogyan mi ezt elvárjuk tőlük. A mérkőzés végére az egyébként minősíthetetlenül tevékenykedő játékvezető tartogatott még számunkra meglepetést, amikor 8 percet pakolt rá a rendes játékidőre. 8 fájdalmasan hosszú perc volt ez. Többször felmerült bennem a kérdés, vajon fordított eredménynél is ennyi lett volna a hosszabbítás?

A lefújás után igazi örömünnep veszi kezdetét. Önkívületi állapotban vagyunk. Megadjuk a csapatnak azt az ünneplést, ami jár nekik. Ez most férfimunka volt. Ezek azok a meccsek, amik után kár beszélni arról, hogy a meccs színvonala nem volt valami egetverő. Nem érdekes már az sem, hogy a játékvezető valami teljesen más rendezvényen érezte magát és sokszor egészen indokolatlan dolgokat produkált. Nem érdekes, hogy járt volna nekünk egy tizenegyes. Nem törődünk a nagyszombati szurkolók (szokásos) primitívségével. Ilyenkor csak az számít, hogy legyőztük a riválist, ami minden DAC szurkolónak bearanyozta a napját. Mert fantasztikus érzés legyőzni a Nagyszombatot.